"De... és nem félsz egyedül stoppolni?"

Egy hónapig voltam úton hátizsákkal egyedül, kissé nomádan, többször stoppolva. Hazaérkezésem óta ez a kérdés hangzott el felém legtöbbször közvetlenül az után, hogy "Naaaa? Milyen volt? *.*"

Hogy féltem-e? Alapvetően nem. Persze volt néhány helyzet amikor megijedtem kissé. Összességében közel 3000 km-t stoppoltam nőként egyedül Európában mindenféle gond és baj nélkül.  Hogy ez csak a szerencsén múlott? Nem hiszem. Nagyon komolyan azt gondolom, hogy a stoppolás nem egy kirívóan veszélyes műfaj - természetesen a megfelelő előkészületekkel.  De lássuk részletesebben. 

Valahol Európában - mindig ekkora mosollyal vártam, hogy valaki megálljon és tovább vigyen.

Miért nem féltem az út szélén állva felemelt hüvelykujjal?

A kocsikban mellettem elhaladó emberekből nagyon sokféle reakciót váltott ki a látványom. Kisgyerekek néztek rám tátott szájjal, szemmel láthatóan nem értve, hogy mit csinálok (kíváncsi lennék, néhány "merevebb" szülő miféle rossz életű hippinek titulált magyarázkodás közben). Kikent-kifent csinibabák néztek fitymálóan az anyósülésről, szájbiggyesztéssel/szemöldökfelvonással kifejezve, hogy mit gondolnak a lányról aki a poros út szélén stoppol. Népes családok derültek rajtam jót, mutatták, hogy hát a 15 gyerek mellé sajnos nem nagyon férek már be, de azért hajrá. Fiúbandák füttyögtek és integettek nagy lelkesen mutogatva a bicepszüket (azért örültem, amikor ők nem álltak meg). Párok férfitagjai mosolyogtak haloványan elnézést kérve a merev arcú kedvesük mellett.  Egyedül autózók néztek rám ijedten (főleg nők), mintha attól félnének, hogy ráugrok az autóra.  Idős házaspárok néztek olyan mereven maguk elé az útra, mintha attól, hogy ignorálnak egyszerűen megszűnne a jelenlétem.  Teljesen üres autóval utazók próbáltak vállvonogatással meggyőzni, hogy sajnos nem férek be.  És meg is álltak sokan: az előbb felsorolt "típusokból" (az utolsó kivételével) mindből volt olyan aki megállt megkérdezni merre tartok.

Dél-Franciaországban, Nimes-től nem messze - ezen a benzinkúton nem kellett sokat várakoznom a fuvarra, ennek a meleg miatt nagyon örültem. 

Mi történik amikor végre megáll valaki?

Íratlan alapszabály: az van előnyben aki kérdez. Ha én kérdezek, hogy hova megy, utána választól függően dönthetek, hogy beszállok-e. Ez különösen jól jön akkor, ha nem szimpatikus a sofőr: egyszerűen azt mondom, hogy másfelé mennék.  Ennek ellenére általában a sofőr kérdezett. Nálam volt a lapozhatós Európa autós térképem, amivel tudtam mutatni, hogy "ide mennék, de ezen az úton bármelyik benzinkút jó".  Próbáltam mindig az autópályákon benzinkútról benzinkútra haladni, ez talán a leggyorsabb és a legbiztonságosabb.  (Emiatt az út során érintett összes ország nyelvén tudom, hogy "következő benzinkút" :D).  Ha stimmelt mindkettőnk részéről az irány, jött a beszállás. Vagy nem. Itt még mindig dönthettem úgy, hogy bár az irány jó, nem szimpatikus az arc. Sokszor sok helyen olvastam, hogy utazás közben a megérzésekre érdemes hallgatni. Igyekeztem hát én is így tenni.  Igen, volt olyan, hogy jó irányba ment, mégis megköszöntem, hogy megállt, de inkább maradok.  Hogy megsértődik-e? Lehet. De inkább vállalom fel ezt, minthogy ne érezzem magam biztonságban.


Mindig találni olyat, aki bevisz a városközpontba (Nürnberg, Németország reggel 7 óra körül). A zokniszandál fontos. :)

...és miután elindultunk?


Itt jön, amivel tulajdonképpen "fizetek" a fuvarért: a lehető legjobb társaságot nyújtom.  Ehhez jól jön némi intuíció, megérezni, hogy a másik, teljesen idegen ember épp milyen hangulatban van.  Általában ugyanazokkal a kérdésekkel kezdtem: hova megy pontosan, hol él, mit dolgozik, és az ezekre adott válaszokból jöttek a további kérdések.  Itt néhány perc alatt fel lehet mérni, hogy az illető mit szeretne: beszélgetni, mesélni, hallgatni ahogy én mesélek, vagy csak csöndben lenni és bámulni előre.  A legnagyobb élmény számomra az, ha van egy erős közös nyelv, és mindketten érdeklődő hangulatban vagyunk: így több száz km-t is végig lehet beszélni egy idegennel, hogy a végén szinte sajnálom, hogy elválnak útjaink.  Időnként ilyenkor jön a "várj bejelöllek facebookon"; "oké, amint hazaértem küldöm a magyar pirospaprikát" és a (pilótától) "itt a névjegykártyám, szólj ha legközelebb erre jársz van egy ingyen repülőutad belföldön".

Jártam gyönyörű tájakon, már csak a benzinkutakat illetően is.  (Sigean környéke, Franciaország)

De mi van ha egy rossz ember vesz fel?

Hát... gondolom pech, de szerencsémre ilyenbe még nem futottam bele.  Az autósok nagy része szerintem nem úgy indul útnak, hogy "na most találok egy stoppost (..és majd jól bántani fogom)".  Ő amikor meglát engem, mindössze néhány másodperce van eldönteni, hogy szimpatikus vagyok-e neki és megáll, vagy továbbhalad.  Mialatt lefolyik az előbb említett "ki hova megy" beszélgetés, szintén sok mindent fel lehet mérni a másik emberről (természetesen közben ő is mér engem).
Én úgy állok hozzá, hogy ha az illető nem egy kedves, segítőkész, random idegenekre nyitott ember lenne, akkor nem állt volna meg.  Ha kimész otthon az utcára, ott is bármikor találkozhatsz egy őrülttel, aki bántani akar.  Természetesen lehet arról is vitatkozni, hogy mekkora felesleges kockázatot vállalok az út szélén stoppolgatva, de szerintem nem érdemes.  Mekkora az esélye, hogy egy autópálya benzinkúton pszichopatába futok?  Úgy állok ki stoppolni, hogy pozitív gondolatokkal vagyok tele, hiszem, hogy jó szándékú, segítőkész ember fog megállni.  Esélyt sem adok más lehetőségnek, még egy kósza gondolat erejéig sem.  
A legtöbbször egyébként szüleim korabeli emberek vettek fel, vagy nálam kb 10 évvel idősebb nők. A nőknél rákérdeztem, 5-ből 4-nek én voltam az első akinek meg mertek állni.  A szüleim korabeli embereknél pedig igen sokszor kiderült, hogy hasonló korú gyermekük van és egész egyszerűen úgy bánnak velem, ahogy fordított helyzetben azt szeretnék, ahogy az ő gyerekükkel bánna más.  Persze mindig hozzátették: "na nem mintha elengedném egyedül stoppolni a lányom..." :)

Nem mindig volt őszinte a mosolyom amikor több km-t kellett a tűző napon sétálnom a nehéz hátizsákkal.  De hát én vágtam bele! :)

Na, de azt írtad, hogy azért volt, hogy megijedtél...

Igen. Ezen út alatt 23 stoppból 4 alkalommal ültem kamionban, ebből 2 volt török. Na szerintem harmadik már nem lesz :)
Az első török kamionossal fél percig tartott tisztázni, hogy bizony nem tudunk semmilyen nyelven beszélgetni, innentől csak üldögéltünk csendben.  Mikor lekanyarodott az autópályáról megijedtem és kézzel-lábbal kérdeztem, hogy ugyan hova megyünk?  Mutatta, hogy drága az autópályadíj, majd egy megfelelő benzinkútnál kitett és elköszönt.  

A második török kamionos egy fiatal nagyon lelkes srác volt. Őt nem zavarta egy olyan apróság, hogy 3 szót tudok törökül és azzal sem megyünk sokra, rendületlenül mesélt és kérdezgetett. Van-e férjem? Peeeeersze! Gyerek? Kettő is! (nem.) Majd tisztáztuk, hogy ismerőst megyek meglátogatni (nem tudom már hova, behazudtam hirtelen valami közeli várost fél országgal arrébb) - aki fiú, na erre furán nézett.  Nem sokkal később elkezdett nekem lelkesen mesélni meg kérdezgetni megint valamit, csakhogy az egész mondatból egy szót értettem: szex.  Mivel továbbra sem tudtam törökül, minden más módon jeleztem nem túl agresszíven, hogy "nem tudom miről beszélsz, de nem".   A következő benzinkút táblánál mutattam is neki, hogy köszi kiszállnék, mire nemet intett.  Ekkor már kevesebb határozottsággal néztem rá kérdőn, hogy na most mi zajlik?  Mire mutatta, hogy neki ott van előtte a GPS és célállomásom előtt lesz még benzinkút. Végül minden gond nélkül kirakott egy nagyon tökéletes benzinkúton, mondott még valamit törökül, mondtam neki én is, hogy "köszi szép napot" és továbbindult, én meg leültem megnyugodni.
Utólag visszagondolva azon az egy szón kívül semmi (de tényleg semmi) nem utalt a viselkedésében arra, hogy olyat szeretne amit én nem.  Végül arra jutottam, hogy egy női kamionsofőr kalandos út menti történeteit mesélhette el nekem :D  Mindenesetre ott elhatároztam, hogy kamionba többet nem ülök ha nem tudunk legalább minimális szinten közös nyelven beszélni egymással.  Ezen kívül még egy lengyel és egy belga kamionban utaztam, de azok a legjobb fuvarok között szerepelnek, róluk későbbi bejegyzésben fogok részletesebben mesélni.  (A következő városban pedig beszereztem egy első ránézésre jegygyűrűnek kinéző kis bizsut és onnantól utazás/stoppolás közben mindig viseltem.)

Többször néztem faraksszemet morcos kamionokkal fuvarra várva.  (Arles környéke, Franciaország, reggel 6 óra)

És hogy milyen óvintézkedéseket tehetek én?

Többször megkaptam, hogy persze én könnyen vágok neki stoppolva a világnak, lány vagyok, hosszú szőkés hajjal, így persze, hogy felvesznek.  Egyetértek abban, hogy ez sokszor előnyömre válhat, azonban azt gondolom legalább ennyivel nagyobb veszélynek is vagyok kitéve a külsőm által.  

Először is: megérzés. Ezt nem magyaráznám túl, egyszerűen figyeltem a "belső hangra".   Volt olyan, hogy láttam, hogy jön egy kocsi de valahogy nem emelkedett a kezem stoppra, mikor odaért az autó akkor láttam, hogy elég bizarr alakok ültek benne.  Ha pedig megállt egy autó és nem volt jó érzésem vele kapcsolatban, egyszerűen hagytam, hogy tovább menjen.  Mindig igyekeztem ápoltnak és tisztának kinézni, hiszen én sem szívesen állnék meg egy elhanyagolt külesjű stoppoló fazonnak.  Emellett viszont a legkevésbé sem kihívóan: legalább térdig érő laza nadrág, laza ujjas, nem kivágott póló, haj hanyagul (de nem kócosan) összefogva.  Ezen kívül a hátizsákom bár legtöbbször csomagtartóban utazott, az övtáskám mindig (tényleg mindig) rajtam volt.  Ebben volt egy gázspray, valamint egy ilyen önvédelmi gyűrű (két hegyes cicafüllel, ha azzal ütök bizony fáj, onnan tudom, hogy orrba vertem magam párszor véletlenül).  Persze nem biztos, hogy szükség esetén sokra mentem volna velük, de szerencsére egyiket sem kellett használnom egyszer sem.  Ezen kívül annyi előnyöm van még, hogy a sofőr bármilyen módon ha bántani akar, vezetés közben nem nagyon fog menni.  Ha pedig gyanús helyen áll le, én már tudok készülni. 

Mosdószelfi. A vidám mosollyal kiegészített mosdószelfi fontos :) (Girona, Spanyolország)

Összességében én stoppal eddig közel 9000 km-t tettem meg, ebből a mostani közel 3000 km-t egyedül, szinte csak külföldön (egyébként mindig ketten voltunk lányok).  Ennek kétharmadát úgy, hogy nem beszéltem az ország nyelvét. Biztos vagyok benne, hogy a szerencsét is jól osztották számomra a stoppolós napjaimon.  Ezen kívül azonban hiszem azt is, hogy az emberek alapvetően jók.  Segítőkészek, kedvesek, és nem azért, mert valamilyen hátsó szándékuk lenne. Neked nem jó érzés amikor különösebb erőfeszítés nélkül egy (idegen) segítségére lehetsz?

És hogy hogy fogok "fizetni" ezért?  Azoknak az embereknek akik elvittek egy-egy útszakaszon személyesen valószínűleg sehogy.  Azonban segíthetek más embereknek, és ha ők is segítenek másnak majd ők is tovább.... egyszer csak visszajuthat ahhoz, aki megállt és elvitt néhány km-en, nem igaz? :)